|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pap Károly 2002. október 28.A kolozsvári születésű Szathmári Pap Károly festőművész, az első magyar fotóriporter születésének 190. évfordulója alkalmából nyílt kiállítás a Román Országos Katonai Múzeum anyagából Budapesten a Hadtörténeti Múzeumban, mintegy tisztelgésként a román hadsereg napja előtt is. A kiállítás anyaga mintegy száz fotó, akvarell és grafikamásolat. Továbbá fegyvereket és katonai egyenruhákat is bemutatnak. Szathmári Pap haditudósítóként megörökítette a krími háború és az orosz-török hadszíntér mindkét oldalának harci eseményeit. Carol König, a román kulturális és vallásügyi minisztérium kisebbségi igazgatóság igazgatójának szavai szerint mindkét nép sajátjának tekintheti Szathmári Pap Károly életművét. /Szathmári Pap Károly emlékkiállítás a Hadtörténeti Múzeumban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 28./2003. július 14.A győri Regió Art Kiadó gondozásában megjelent Murádin Jenő művészettörténész Gyergyó művészeti topográfiája című könyve. A kiadvány rövid történelmi áttekintés után a gyergyói tájat - ismereteink szerint - először megfestő Szathmári Pap Károlytól a gyergyói születésű Köllő Miklóson és Siklódy Lőrincen át, a műgyűjtő Gál család bemutatásáig veszi számba a vidék képzőművészeti vonatkozású emlékeit. Külön fejezetet szentelt Nagy István festőútjaira, majd Karácsony Jánosról, az első, életét végig Gyergyóban eltöltő festőről rajzolt képet. /(Bajna György): Újabb kiadvány a gyergyói képzőművészetről. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 14./2003. október 18.Megjelent Murádin Jenő Gyergyó művészeti topográfiája /Régió Art Kiadó, Győr, 2003/ című munkája. "Szerény kísérlet egy művészeti tájmonográfia megírására" - véli szerzője. Murádin Jenőt az ismeretlenség varázsa vonzotta, hogy ennek a művészeti szempontból kevésbé felkutatott, tájföldrajzi és etnográfiai vonatkozásban jól körülhatárolható vidéknek a hagyományait, múltját vizsgálat tárgyává tegye. Bemutatta azokat az alkotókat, Szathmári Pap Károlytól Karácsony Jánosig, akik művészi tevékenységükkel maradandó értékeket hagytak az utókorra. Részletesen foglalkozott a szobrász Köllő Miklós életútjának ismertetésével és "a székelység legjelentősebb 20. századi festőjével", Nagy Istvánnal. /Németh Júlia: "Gyergyónak szép tere". = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./2004. július 9.Júl. 8-án felavatták a reformkori Erdély egyik vezéralakjának, Bölöni Farkas Sándornak a felújított síremlékét a Házsongárdi temetőben. Az obeliszk tetején, a Ledniczky Tamás szobrászművész által Bölöni Farkas Sándorról készített új mellszobor áll, az eredeti, Szathmári Pap Károly által kivitelezett mellszobor ugyanis egy közelmúltbeli viharos időjárás miatt kettétört. /Köllő Katalin: Felújított síremlék a Házsongárdban. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 9./2007. január 9.Székelyudvarhelyen akadtak szép számban olyanok, akik vállalták a magyar kultúra ápolását. A népi táncot 32 éven át irányította néhai Kacsó András, „Bandi bácsi”. Idén január 10-én lesz 20 éve, hogy eltávozott szerettei köréből. 1932-ben született Alsósófalván, a középiskolát Székelyudvarhelyen végezte. Korán kitűnt tánctehetségével. 1951–1954 között Marosvásárhelyen tevékenykedett, 1955-ben tért vissza Székelyudvarhelyre, ahol generációk sorát tanította székely, szász, német, ukrán és román táncokra. Magyar táncokat nem taníthatott. Hajdani tanítványa, Demény Gáspár átvette Bandi bácsi oktatói tevékenységét. 1960-ban felújították és bővítették a tánccsoportot. Népi táncoktatással foglalkozott éveken keresztül idős Pap Károly, Firtos Klára és Polner Gyula. /Verestói Károly: Székelyudvarhely kultúrájáért. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 9./2007. május 24.Május 23-án Kolozsváron, a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtárban Veress Ferenc (1832–1916) fotóművészete címmel nyílt kiállítás. Ezen a kolozsvári városképek, portrék, valamint a Kolozsvár képekben (I.) album egyetlen fennmaradt példánya látható. Kolumbán Judit könyvtáros és Murádin Jenő művészettörténész ismertetőjéből kiderült: a Bukarestbe költözött, és ott királyi udvari, majd a krími háborúban az első hadifényképésszé vált Szatmári Pap Károly után Veress Ferenc a második erdélyi fotográfus, aki a mechanikus képrögzítésben úttörő munkát alkotott. /Ö. I. B. : Ízelítő Veress Ferenc fotográfusi munkáiból. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./2008. október 27.Az egy főre eső Wass Albert szobormások alapján azt vélné valaki, hogy W. A. a legnagyobb magyar író, írta Sebestyén Mihály. Kifogásolta, mért nem Reményik Sándor, Kemény János, Tamási Áron /szülőfaluján kívül/ szobor készül, továbbá gróf, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Dsida Jenő stb. szobrát készítik el, a cikkíró folyatja az írók felsorolását. Ők „jobb ízlésű, Erdélyhez hűségesebb, egyetemes magyar irodalmat teremtettek”, mondott ítéletet a cikkben. „Miért a maga korában jelentéktelen író-nagyúr túldagasztott utókora?” Miért nincs inkább Kacsó Sándornak kultusza? /Sebestyén Mihály: Szoboröntők között. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 27./ Megjegyzés: Kacsó Sándor dicstelen szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség élén! A hiányolt írók közül többnek készült szobra:1995. június 24-én Marosvécsen leleplezték Kemény János író domborművét, Hunyadi László szobrászművész alkotását. 2007. október 27-én felavatták Marossárpatakon Kemény János szobrát, a helybéli Miholcsa József alkotását. Székelyudvarhelyen 1993. május 29-én ünnepélyesen felavatták Tamási Áron mellszobrát. 2003. jún. 13-án Korondon a középiskola előtt felavatták az Erős várunk nékünk az anyanyelv témájú térkompozíciót, Miholcsa József marosvásárhelyi képzőművész monumentális alkotását. Leleplezték azoknak a nagy személyiségeknek féldomborműveit – szám szerint 10 reliefet –, akik anyanyelvünk ápolásáért sokat fáradoztak, köztük a Tamási Áronét is. 2004. szeptember 25-én Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban leleplezték gróf Bánffy Miklós bronzba öntött mellszobrát. Stróbl Alajos művének másolatát. Szatmárnémetiben az egykori Deák téren 1997. május 16-án volt a Dsida Jenő mellszobor felavatása. Baróthi Ádám szobrászművész elmondta, hogy Dsida Jenőnek állítanak emléktáblát, aki hajdanán Abafáján volt házitanító Huszár báró kastélyában. Marosvásárhelyen az Aquaserv vízüzemnél a vízüzem épülete tervezőjének, Kós Károlynak emeltek szobrot. A mellszobor tervét Gyarmathy János és Kiss Levente szobrász készítette. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 2001. júl. 3./ Székelyudvarhelyen leleplezték a Vándor székely, Szent László, Hunyadi László, Báthory István, Bethlen Gábor, Fráter György, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Bem József, Bethlen István, Nyírő József, Kós Károly, valamint Csaba királyfi mellszobrát. /Krónika (Kolozsvár), 2004. máj. 24./ 2003. május 16-án leleplezték Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum folyosójának falán a Kuncz Aladár írót ábrázoló domborművet, amelyet alkotója, Kő Pál magyarországi szobrászművész ajándékozott az iskolának. 1991. október 13-án Bölönben ünnepélyesen felavatták a falu nagy szülötte, Bölöni Farkas Sándor szobrát, Jecza Péter szobrászművész alkotását. 2004. júl. 8-án felavatták Bölöni Farkas Sándornak a felújított síremlékét a Házsongárdi temetőben. Az obeliszk tetején, a Ledniczky Tamás szobrászművész által Bölöni Farkas Sándorról készített új mellszobor áll, az eredeti, Szathmári Pap Károly által kivitelezett mellszobor ugyanis egy közelmúltbeli viharos időjárás miatt kettétört.2008. december 4.Szathmári Pap Károlynak, a 19. század erdélyi festőművészének páratlan értékű 1842-es portrésorozatát tartalmazza a Szathmári Pap Károly Erdélyi országgyűlési arcképcsarnoka 1842 című album, melyet a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány jelentett meg. A kolozsvári könyvbemutatón jelen volt Murádin Jenő, a portrék közzétevője, valamint a kiadó részéről Zombori István főszerkesztő. Zombori István elmondta: az egyháztörténeti könyvkiadó 1990 óta napjainkig több mint 150 kötetet jelentetett meg, közöttük vannak tanulmánykötetek, monográfiák, forráskiadványok, és hasonmás kiadványok. A kiadó a reformátusoktól az evangélikuson át az unitáriusokig, a legkülönbözőbb helyekről kap kéziratokat. A mostani kötet nem újrakiadás. Amikor Szathmári Pap Károly 1842-ben megjelentette, nem egy könyv alakú album volt, hanem a rajzok elkészítetése után a református nyomdában kinyomta a kőnyomatos lapokat, ezeket egymás mellé helyezve betette egy albumba és így árulták. Ennek a mappába foglalt arcképcsarnoknak mindössze 4 nagyon csonkult példánya maradt fenn. A kultúrtörténet nem remélt csodájaként 160 év után kolozsvári magántulajdonból előbukkant a mappa egyik legteljesebb példánya. Ez utóbbinak a portrésorozatát, a közgyűjteményben lévő lapokkal kiegészítve emelkedett 70 fölé Szathmári országgyűlési képmásainak száma. /Köllő Katalin: Szathmári Pap Károly országgyűlési arcképcsarnoka. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./2008. december 22.Az 1841–43-as kolozsvári diétára több mint 300 küldött gyűlt össze. Közülük sokakat lerajzolt, majd litográfiát, kőnyomatot készített, készíttetett róluk a kolozsvári születésű festő-rajzoló és fotográfus Szathmári Pap Károly. Abban a reményben látott munkához, hogy arckép-megrögzítő vállalkozása sikeres lesz. Ám szorgalmas munkája nem hozta meg a remélt eredményt, s több okból kifolyólag 1843-ban elhagyta szülővárosát. A reformkori diétán rajzolt, majd litografált ma ismerhető arcképei száma közel hetven. Murádin Jenő képantológiává formálta – bevezetővel s a küldötteknek a diétán elhangzott jellemző, fontos fölszólalásaiból vett idézetekkel. Szathmári 1843-ban Bukarestben megtelepedve a festés, rajzolás, táj-felvételek mellett nagyszámú népviselet-képet is készített. Diétai arcképcsarnoka előzményeként tartjuk számon az 1825-36 közötti pozsonyi országgyűlés követeiről készült 50 litográfportrét, amely Magyar pantheon címmel jelent meg. /Sümegi György: Erdélyi országgyűlési arcképcsarnok 1842-ből. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./2010. augusztus 31.Erdélyi fotográfiai múzeum létesülhetRégi katonai fotográfiák Csíkmenaságról címmel nyílt kiállítás a csíkszeredai megyeháza galériájában csütörtökön a Magyar Fotográfia Napja alkalmából, Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület szervezésében. Régi katonai fotók A kiállítás anyagát nagyított és eredeti, katonai fényképek képezik. Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület gyűjteményéből először láthatók eddig még ki nem állított magyar és egyetemes fotótörténeti ritkaságok: Orbán Balázs, Veress Ferenc, Szathmári Pap Károly, Balogh Rudolf, Országh Antal, Erdélyi Mór, valamint Eugene Cuvelier, Nadar, Giacomo Caneva, Bonfils, Roger Fenton fotográfiái. Károly Veronka, a csíkmenasági Művelődési Ház igazgatója korabeli leveleket olvasott fel, amelyet a frontról vagy hadifogságból írtak a távol levő katonák. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke elmondta, hat éve indult a kezdeményezés, hogy megszülethessen ez a kiállítás. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, a megyei önkormányzat nem véletlenül karolta fel a kiállítás megszervezését, hisz közös végső cél az erdélyi fotográfiai múzeum létrejötte. „Talán a leendő múzeum becses darabjaiból láthatunk itt néhányat: eddig még soha ki nem állított ritkaságokat” – mondta a tanácselnök. A tárlat szeptember 15-ig tekinthető meg. Fiatalítana a fotóklub A Magyar Fotográfia Napján szervezett piknikkel egybekötött kiállítást a középkori várerőd udvarán a marosvásárhelyi Fotóklub vasárnap. A rendezvény ötletgazdája, Török Gáspár fotóművész elmondta: a fő cél az, hogy azokat a fiatalokat, akik kiállításon még nem merik bemutatni fotóikat, megnyerjék a rendezvénynek. „Ide nyugodtan elhozhatták a képeket, hiszen itt oldott a hangulat” – mondta el Török. A tavalyi első piknik óta gyarapodott a fotóklubtagok száma, több fiatal is csatlakozott az egyesülethez. A Fotóklub jelenlegi elnöke, Incze István kifejtette, idén több érdekes kiáltással lepték meg a vásárhelyi érdeklődőket, a Várgalériában kéthetente cserélődnek a tárlatanyagok. Mint mondta, a vásárhelyi fotósok hamarosan Brazíliában állítják ki fotográfiáikat. Török Gáspár azt is kifejtette, hogy november 2-án, a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) 60 éves születésnapján meghívásos kiállítást szerveznek Marosvásárhelyen a Romániában élő összes olyan fotóművésszel, akiket kitüntetett a FIAP. A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) 2003-ban kezdeményezte a fotográfia napjának megünneplését; választásuk azért esett augusztus 29-re, mert 1840-ben Vállas Antal matematikus, fizikus és földrajztudós ezen a napon mutatta be a Magyar Tudós Társaság ülésén a fényképezés, a dagerrotípia készítésének módját. Krónika (Kolozsvár) 2012. január 13.Emlékezés a nagy elődre: kétszáz éve született Szathmári Pap KárolyKerekasztal-beszélgetés, tárlatmegnyitók az egyéves program nyitónapján Egyéves eseménysorozattal tisztelegnek – kolozsvári, bukaresti és más helyszínekkel – a 200 évvel ezelőtt született Szathmári Pap Károly fotó- és festőművész emléke előtt, jelentette be Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese azon a tegnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen, amely a jubileumi ünnepségsorozat indítórendezvénye volt. Az RMDSZ és a Romániai Fotóművészek Szövetsége által szervezett beszélgetésen felszólalt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Tóth István, a fotósszövetség elnöke, Murádin Jenő művészettörténész, Dan Matei, a kulturális minisztérium képviselője pedig bemutatta a Szathmári Pap Károly tiszteletére létrehozott weboldalt. A délután folyamán a magyar opera előcsarnokában átadták az Év Fotográfusa díjat, ezt követően a Bánffy-palotában megnyitották a Szathmári Pap Károly jubileumi Nemzetközi Fotóművészeti Szalont, és díjakat adtak át a Romániai Fotóművészet Napja alkalmából. Szathmári Pap Károly festő- és fotóművész 1812. január 11-én született Kolozsváron. Románia első, és mindmáig legjelentősebb művészfotósa volt, kolozsvári, bécsi és itáliai tanulmányai után visszatért szülővárosába, majd Bukarestbe került. A világ első hadifényképészeként tartják számon, megörökítve a krími háború egyes hadszíntereit, dolgozott I. Miklós orosz cár és a török szultán részére is, udvari festő és fényképész volt a román királyi udvarnál, 11 nyelvet ismert. Neve előfordul Szathmáry Pap Károly és Szathmári Papp alakban is, románul pedig Carol Pop, vagy Carol Popp de Satmari változatban. Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője, a Romániai Fotóművészek Egyesületével konzultálva, 2010-ben a romániai fotóművészet napjává nyilvánította január 11-ét, Szathmári Pap Károly születésnapjához kapcsolva a dátumot. Idén, a kerek évfordulóra való tekintettel, egy éven át szerveznek különböző rendezvényeket, Kolozsváron, Bukarestben és más helyszíneken. Az ünnepségsorozatot az Iskola Alapítvány székhelyén tegnap délelőtt sorra került, Szathmári Pap Károly hozzájárulása az európai fotóművészethez című kerekasztal-beszélgetés indította útjára, majd két másik helyszínen – a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában, valamint a Művészeti Múzeumban – lehettünk tanúi a romániai fotóművészet napja alkalmával szervezett eseményeknek. Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Fotóművészek Szövetsége (RFSZ), és társszervezőként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által rendezett délelőtti beszélgetés első felszólalója Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Kulturális és Örökségvédelmi miniszter volt. – A kezdeményezés, hogy január 11-e, Szathmári Pap Károly születésnapja legyen a romániai fotóművészet napja, több helyről érkezett, de a legerősebb impulzust Tóth Istvántól, a Romániai Fotóművészek Szövetsége elnökétől kaptam, aki már 2009 legvégén, közvetlenül miniszteri kinevezésem után fölvette velem a kapcsolatot. 2010. január 11-én a bukaresti Kereskedelmi Kamara előcsarnokában, a fotóművészek szövetsége által szervezett kiállításon beszéltünk részletesebben Tóth Istvánnal és a kollégákkal arról, hogy a szellemi örökség jegyében kötelességünk lenne ezt a napot a romániai fotográfia napjává nyilvánítani. Ezt 2010 májusában meg is tettük, egy kormányhatározat révén. Persze nem volt túlságosan egyszerű ez a folyamat, de mivel olyan lelkes emberek álltak mellettünk, mint Tóth István és munkatársai, valamint az én munkatársaim, így a román kollégákkal is meg tudtuk értetni és elfogadtatni azt, hogy miért éppen Szathmári Pap Károly születésnapja a legindokoltabb erre a célra – magyarázta a miniszter, visszaidézve az akkori eseményeket. Hozzáfűzte: ezzel a döntéssel arra is vállalkoztak, hogy Szathmári Pap Károly nevét és a hozzáfűződő szellemi és tárgyi örökséget visszahozzák a XXI. századi erdélyi magyar kulturális életbe, a köztudatba. Kelemen ugyanakkor bejelentette: napirenden tartják azt az elhatározásukat, hogy Romániában létrejöjjön a fotográfia múzeuma, ahol Szathmáritól kezdve a kortárs fotóművészekig összegyűjthetik az értékes alkotásokat, amelyek helyet találhatnak majd ebben az intézményben. Mint mondta, pillanatnyilag a helyszínkeresés folyik, szóba kerülhet Nagyvárad, Brassó, Bukarest, esetleg Kolozsvár is, mihelyt megtalálják azt az épületet, amely erre a célra alkalmas, kormányhatározattal megalapítják a fotográfia múzeumát, hiszen minden egyéb rendelkezésre áll. Tóth István, a RFSZ elnöke elmondta: amikor felkérték a Romániai Fotóművészek Szövetségének harmincvalahány társszervezetét, hogy véleményezzék a tervbe vett dátumot, mint a romániai fotóművészet napját, számos pozitív visszajelzést kaptak az ország minden részéből, így semmiféle akadálya nem volt annak, hogy Szathmári Pap Károly születésnapját jelöljék ki erre a célra. – Azt tapasztaltuk, hogy nevét nagyon sokan ismerték az országban. Sajnos, Magyarországon kevésbé tudnak róla, de azt reméljük, hogy az ez évi ünnepségsorozat nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ott is megismerjék a személyiségét és a művészetét – hangsúlyozta Tóth István. Hegedüs Csilla moderátor ezt követően átadta a szót Murádin Jenő művészettörténésznek, a Szathmári Pap Károlyról szóló kismonográfia szerzőjének, aki a fotó- és festőművész életútjáról tartott rövid előadást. Hangsúlyozta: Szathmári pályája két kultúrkör vonzásában teljesedett ki, és hogy mindkét nép, a magyar és a román egyaránt magáénak vallja, azt a kódolt üzenetet hordozza, hogy mindkét nép számára egyformán fontos volt. Életének egy része, harmincéves koráig, Erdélyhez, illetve szülővárosához, a másik szakasza pedig a Kárpátokon túli vidékhez, a román kultúra gyarapításához fűződik. – A Szathmári életműből két olyan vállalkozás tartozik Kolozsvárhoz, ami azelőtt nem létezett. Az egyik az, hogy elsajátítva a litográfia technikáját, megalkotta az első erdélyi arcképcsarnokot, az 1842-es erdélyi országgyűlés alkalmával hetven embert örökített meg, ezáltal kibontakozik a teljes rendi társadalom képe. A másik megvalósítása az Erdély képekben című album, ami a Jakabffy Elemér Egyesület és Kelemen Hunor támogatásával újra megjelenik – magyarázta a művészettörténész. Egyetemes szinten a fotóművészete a legfontosabb, ő alakít először fényképészeti műtermet Bukarestben, de üzleti érzéke is nagyon jó volt, fűzte hozzá Murádin. Méltatása végén felhívta a figyelmet: nem az a lényeg, hogy románnak tartják egyesek, inkább az a kódolt üzenet a fontos, hogy ez az örökség a mindannyiunké. A rendezvény utolsó mozzanataként Dan Matei, a bukaresti kulturális örökségvédelmi hivatal szellemi és tárgyi örökség igazgatóságának a vezetője bemutatta a még épülőfélben lévő, de már működő, kétnyelvű weboldalt, amelyet Szathmári Pap Károly tiszteletére hoztak létre. A magyar és román nyelvű honlapot, amelyre részletekben kerülnek fel a tartalmak év végéig, később angol nyelvű változatban is elérhetővé szeretnék tenni. Az építkezés egyelőre folyamatban van, pillanatnyilag 130 fénykép, 129 grafika és 27 festmény látható (www.szathmari.ro). Dan Matei elmondta: foglalkozva a weboldal létrehozásával, alaposabban is megismerhette a művész életét. Mint mondta, rájött, hogy a vitathatatlan művészi tulajdonságai mellett Szathmári egyáltalán nem volt félős ember, mindenbe belevágott. Azt is megtudta, hogy neve nem is annyira ismeretlen a világ számára, mint eddig gondolta, felfedezte például, hogy Erzsébet angol királynő tulajdonában van az a kollekció, amelyet annak idején Viktória királynő rendelt meg a fotóművésztől, és amelyek digitális változatát meg lehet vásárolni, de rendkívül fontos a hadifényképészeti munkája is. Dan Matei felhívta a figyelmet: hogyha valaki hibát fedez fel a honlapon a munkák elnevezésében, vagy tudomást szerez egyéb, a honlapon fel nem fedezett alkotásokról, azok jelezzék, ezáltal is segítve az életmű összegyűjtését. A művész magyarságára vagy románságára reflektálva, Matei viccesen megjegyezte: az az érzése, hogy Szathmári románsága leginkább a cherchez la femme jelenségnek tulajdonítható, hiszen, mint kiderült hat felesége volt. Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 4.Enciklopédia Szabó DezsőrőlA Kolozsvári Református Kollégium az Iskola másként hetében érdekes és változatos programokat és foglalkozásokat állított össze. Az első nap egybeesett a Kollégiumi Napok megnyitójával, amelyen a középiskolás diákok érdekes előadásokat hallgathattak meg. A Kollégiumi Napokat Szathmári Papp Károlyra való emlékezés jegyében kezdtük el. A hagyományhoz hűen áhítattal kezdődött a nap. Az első előadás után Szőcs Zoltán budapesti író és irodalomkritikus, a Budapesti Szabó Dezső Társaság elnöke bemutatta az általa összeállított Szabó Dezső Enciklopédiát. Szőcs Zoltánt, a Kolozsvári Szabó Dezső Társaság hívta meg az idei Kollégiumi Napokra. Szőcs könyve Budapesten jelent meg 2011-ben, a Kairosz Kiadó gondozásában. Az író előadásában kifejtette, mennyire fontos az, hogy a diákok olvassanak. Elmondta azt is, hogy Szabó Dezsőt olvasva a diákokban kialakul a helyes magyarságtudat és az identitás. Erre nagy szüksége van minden magyar diáknak. Megtudtuk: az Enciklopédia nem helyettesíti az író műveit, illetve azok elolvasását, de fontos tájékoztatási adatbázis lehet az író munkásságának megismeréséhez. A találkozón jelen volt a Kolozsvári Szabó Dezső Társaság több tagja, illetve annak elnöke, Szigeti László mérnök. A nap folyamán szó esett a két Szabó Dezső társaság és a Kolozsvári Református Kollégium közötti kapcsolat továbbfejlesztéséről is. Farkas Melindától, a kollégium rajztanárától megtudtuk: mivel a IX. Kollégiumi Napok keretében Szathmári Pap Károly festőművész és fényképész emlékét idézik fel, ezért az Iskola másként és a kollégiumi napok keretében fotópályázatot és kiállítást hirdettek meg a diákság körében. „Pályázni lehetett különböző megadott témákban: portréval, táj- vagy látképpel, életképpel vagy népviseletet megörökítő fényképpel. A pályamunkákat március 31-ig kellett benyújtani. Közel tíz diáktól 30 alkotás érkezett be. A pályázati munkák díjazására csütörtökön kerül sor. A fotópályázat nyerteseit képzőművészeti albumokkal, könyvekkel jutalmazzák; a beküldött pályamunkákat a kollégium tornatermében lehet megtekinteni – magyarázta a rajztanár. SZ. Á. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 16.Évszázados alkotói örökségünkA neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált. Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011. Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 17.Erdély képekben – könyvbemutató KolozsváronA Szathmári Pap Károly festő, fotográfus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából megjelent Erdély képekben című albumot mutatják be december 18-án, kedden 18 órától Kolozsváron Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Kriterion Könyvkiadó közös Az albumot bemutatja Murádin Jenő művészettörténész, a kötet gondozója, az előszó szerzője. Ezt követően H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a könyvkiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon on-line változatát mutatja be. Az est házigazdája Magdó János főkonzul. Helyszín: a főkonzulátus rendezvényterme (Főtér 23. sz., belső udvar). Krónika (Kolozsvár), 2013. január 10.Szathmári Pap Károly maradandó hagyatékaKönyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya. Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak. 2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található. Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította. A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre. Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.” A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik. Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…” Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai. Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével. A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók. Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár. Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta. A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt. A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója. Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása. Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik. Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is. Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt. Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt. Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak. H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek. Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik. H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát. Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó. Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában. A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen. Csomafáy Ferenc erdon.ro, 2013. január 11.Ma kezdődik a fotográfiai fesztiválAz első Szathmári Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált nyitják meg ma délelőtt 11 órakor Nagyváradon, a szervező Euro Foto Art Egyesület galériájában. A fényképész- egyesületek és különböző társulások, valamint amatőr és profi fotóművészek részvételével és közreműködésével zajló rendezvénysorozat célja népszerűsíteni a kiemelkedő fotográfus, a világ első haditudósító fotóriporterének művészetét és európaiságát. A mai ünnepség keretében orosz fotóművészeti kiállítás nyílik meg Nagyváradon, a jekatyerinburgi Cetverg Fotóklub szervezésében (a tárlat január 24-ig látogatható). A fesztivál nemzetközisé-géhez igazodva a világ más országaiban is tartanak hasonló rendezvényeket: ma délután 6 órától vajdasági alkotók munkáit vehetik közelebbről szemügyre az érdeklődők az újvidéki FKVSV Galériában, ahol jövő csütörtökön szerbiai országos természeti szalon nyitja meg kapuit. A Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek Hetedik Nemzetközi Szalonját látja vendégül január 21-e és február 20-a között a kolozsvári Stars Fotóklub és a bukaresti Magyar Kulturális Intézet. Január 22-én Debrecenben nyílik kiállítás Szimbolizmus a fotográfiában címmel, majd február 1-jén ismét Újvidéken folytatódik a program, az Újvidék és lakosai elnevezésű tárlattal. A Brăila Megyei Könyvtár ad otthont az első Nemzetközi Fotóművészeti Szalonnak január 31-től február 10-ig, majd az elkövetkező időszakban a magyarországi Zagyvarékasra (Jász-Nagykun-Szolnok megye), Nagyváradra és Galacra várják az érdeklődőket. A nemzetközi fesztivál február 10-én, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tagjainak éves tárlatával zárul. A rendezvénysorozatra benevezett programokat hazai és külföldi szakemberekből álló kuratórium válogatta össze (Mircea Agabrian és Tóth István – Románia, Georg S. Holzman – Németország, Albert Kriegler – Ausztria, Marcello Materassi – Olaszország, Szabó Béla – Magyarország). A fesztivál igazgatója Tóth István. Szabadság (Kolozsvár), 2013. szeptember 28.Az erdélyi AnonymusA 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról. 1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át. Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait. Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak. Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta. Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.” Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét. A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott. Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus. Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura. Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon. Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus. Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát. Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 20.Magyar BukarestVegyék meg, és olvassák el a könyvet! Ágoston Hugó könyve által lehet megszeretni Bukarestet, a város szellemi életét megismerni azonban a Vincze Lóránt könyvéből lehet – ajánlotta mindenki figyelmébe Vincze Lóránt Magyar Bukarest című kötetét Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a könyv előszavának szerzője a szombati könyvbemutatón. – Szatmári Pap Károly és Barabás Miklós óta tudjuk, hogy Bukarest különleges, kozmopolita világ, olyan hely, ahol elegyedik a keleti és nyugati kultúra, magatartás, mentalitás, amely egyszerre Párizs és Fanar. Ebben a világban számos magyar talált munkát, egzisztenciát, boldogulást. Volt időszak, mikor úgy emlegették a román fővárost, mint Budapest után a legnagyobb magyar várost. Az Életeink című rádiós beszélgetéssorozat elkészítésével Vincze Lóránt célul tűzte ki felkeresni a bukaresti magyar kolónia legreprezentatívabb, legaktívabb tagjait, bemutatni azt a szimbiózist, amely kialakult a két-három generáció óta Bukarestben élők, az Erdélyből a kommunizmus idején ide telepedők, a nyolcvankilenc után bukaresti megélhetést keresők, valamint az ott élő magyarországi diplomaták és vállalatvezetők csoportjai között. Ezeknek a beszélgetéseknek a szerkesztett változatát tartalmazza jelen kötet – mondta méltatásában Sarány István, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese. A kötet egyszerre szemléli belülről és kívülről a fővárost. Vincze Lóránt, aki a Bukaresti Rádió "fénykorában" került Bukarestbe, amikor a Bukaresti Rádió Szatmártól Bukarestig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig tudósított, az Életeink rádióinterjúkat vetette papírra, így jött létre a könyv, amely egy nagyon izgalmas kerekasztal-beszélgetésre invitálja az olvasót. Beszélgetőkönyv, amelyből kiderül, hogy Bukarest ma is a magyar kultúra fontos központja – hangzott el a könyvbemutatón. Vincze Lóránt a kötetet záró öninterjúban így fogalmaz: "Bármennyire hihetetlen, Bukarest messze felülmúlta várakozásainkat, pezsgő város, előítélet-mentes, kiváló szakmai lehetőségekkel. Eklektikus stílusa nem csupán az építkezésben érhető tetten, de az emberek is nagyon változóak, nyíltak, közben felületesek, babonásak, szeretik a magyarokat, viszont nem szeretik, ha politikai követeléseik vannak, eléggé rossz véleménnyel vannak önmagukról, miközben az erdélyieket tisztának, rendesnek, szorgalmasnak tartják. A legendás Kis Párizs hangulata néha még tetten érhető egy sikkesen elejtett bonjourban, sok helynek, embernek van stílusa: hol elegáns, hol bohókás. Nagyon kíváncsi természetűek a bukarestiek, egy villamosmegállóban is szóba elegyednek idegenekkel, s ugyanilyen hamar mondanak ítéletet bárkiről. De voltak kivételek, Domnul Aurica kilenc éven át volt fodrászom, és miután látta, hogy sem a foci, sem a legutóbbi sztárpletykák nem érdekelnek, elfogadta, hogy a fodrászszékben szeretek csendben maradni, lazítani, és nem akart mindenáron beszélni velem. A bukaresti stílus része a békebeli hangulatot idéző Capsa cukrászda. Szintén francia hatásként érzékelem, hogy a legtöbb háziasszony nagyon jól készíti Crème brulée-t, és általában is Bukarestben sok helyen nagyon jól főznek. De közben semminek nincsen egyértelmű, mindenki számára világos és érthető határa, ha boldogulni akarsz, jobb, ha mihamarabb megtanulod, hogyan beszélj az emberekkel, hogyan alkudozz a piacon. Például ne keress sóskát a sóskaleveshez, mert az délen nincs, ha pedig bizonygatni próbálod, hogy ilyen növény létezik, Erdélyben van, akkor bizony hazaküldenek Erdélybe, és nem etnikai vagy politikai alapon, csak úgy bukarestiesen, és senki nem sértődik meg ezen." A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében szervezett könyvbemutatón levetített kisfilmben – a szerző szavaival élve – " rövid szösszeneteket" mutattak be, amelyben Bukarestben élt/élő magyar értelmiségiek vallottak arról, milyen is Bukarestben magyarnak lenni, mit tud nyújtani a magyar értelmiségnek a román főváros. A könyvbemutató végén a szerző dedikált. Magyar Bukarest Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 20.Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkalBukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain. Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges. Bucur pásztor és a csángáló nyája A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely. Hány magyar él Bukarestben? Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki. Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek. A kurucok telepedtek meg leghamarabb Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte. Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő. Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után. A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek. A templom és az iskola A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában. A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük. Budapest névadásakor Bukarest volt a minta És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”. Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben. Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.) Koós Ferenc, az intézményalapító Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt. 1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat. Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887). A '70-es évek „nyitása” Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.) A bukarestiek „szívesen ütköznek” Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”. „Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója. Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át. Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.” Ki nem használt lehetőségek „Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség. Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.” A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak. Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.” Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000). Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.) Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ... Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok. Ágoston Hugó, maszol.ro 2015. január 10.Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról. Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne. A Magyar Királyság címere A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király. Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül. Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik. A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2016. január 11.Ma startol a fotográfiai fesztiválA nagyváradi Euro Foto Art Egyesület január 11-e és február 10-e között szervezi meg a IV. Carol Pop de Szathmári – Szathmári Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált európai partnerszervezeteivel együttműködve, a kulturális minisztérium védnökségével. Céljuk a figyelem középpontjába állítani a világ első haditudósítójának személyiségét, alkotásait, valamint olyan kiállításokat megszervezni, amelyek színvonala méltó a közismert fotóművész mesteri mivoltához – olvasható az egyesület által szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A rendezvénysorozat több mint 30 kiállítást foglal magában, ezeket Románia és Magyarország mellett Szerbiában, Szlovákiában és Ukrajnában tekinthetik meg az érdeklődők. Érdekesség továbbá, hogy Szathmári Pap Károly (számozott és nyilvántartott) arany fokozatú életmű-éremmel tüntetik ki a legjelesebb fotóművészeket, alkotói munkásságuk elismeréseként. A nyitóünnepséget ma, január 11-én, hétfőn délután 6 órától tartják a nagyváradi Euro Foto Art Galériában, ahol megünneplik a romániai fotóművészet napját, Szathmári Pap Károly születésnapját. Ugyanakkor megnyitják a Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek X. Nemzetközi Szalonját, a legjobbakat pedig díjazzák. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 12.Fotóművészeket díjaztak VáradonHétfő este hármas ünnepség helyszíne volt a nagyváradi Euro Foto Art Galéria. Megemlékeztek a Fotóművészet Romániai Napjáról, díjazottakról esett szó, illetve egy fesztivált is megnyitottak. Az érdeklődőket Tóth István, az Euro Foto Art Egyesület elnöke köszöntötte, kiemelten a szolnoki vendégeket. Arra hívta fel a figyelmet: január 11-e a Fotóművészet Romániai Napja annak tiszteletére, hogy ezen a napon született Szathmári Pap Károly fényképész (1812, Kolozsvár-1887, Bukarest). Néhány éve az Euro Foto Art Egyesület kezdeményezésére szervezik meg a róla elnevezett Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált azzal a céllal, hogy a közvéleményt emlékeztessék a világ első haditudósítójának példaértékű személyiségére, tevékenységére és életére. Ott volt például az 1877-78-as függetlenségi háborúban az elejétől a végéig, és olyan rendkívüli diplomáciai érzékkel rendelkezett, hogy a lövészárkok mindkét oldalán állókat megtudta győzni arról, hogy fényképeket készítsen róluk. Az idén negyedik alkalommal szervezik meg január 11. és február 10. között a Művelődésügyi Minisztérium védnökségével az említett seregszemlét, melynek érdekessége, hogy védett márkaként van bejegyezve a Román Állami Találmányi és Védjegy Hivatalban, és több mint harminc, Magyarországon, Szerbiában, Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában megrendezett kiállítást foglal magába. Díjak Szintén hétfő este nyitották meg a Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek X. Nemzetközi Szalonját, melyet az egyesület partnerségben hirdetett meg a váradi Tavirózsa Fotóklubbal, a Békés Megyei Román Kisebbségi Önkormányzattal, valamint a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségével (MAFOSZ). A jubileumi kiírásra 312 fekete-fehér és színes pályamű érkezett Írországból, a Moldáv Köztársaságból, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából, Spanyolországból, Ukrajnából, Magyarországról és az Egyesült Államokból. A képek azt a környezetet kellett bemutassák, melyben a románok és a magyarok élnek. A nemzetközi zsűri 110 alkotást fogadott el, melyek megérdemelték a 7-es átlagot. A Best author-plakett a szecselevárosi Magdó Istvánnak járt. A MAFOSZ aranyérmét szintén ő kapta (művének címe: Puzzle), az ezüstérmét Ionel Onofraş (Gyónás), a bronzérmét pedig Péter Izabella (Szimmetria). A fekete-fehér kategóriában Szathmári Pap Károly-aranyérmet vehetett át Magdó István (Hazafelé), ezüstérmet Tordai Ede (Generációk), bronzérmet Vitos Hajnal (Erők), plakettet Magdó István (Őrzőkutya), Ligeti László (A fafaragó gyermekei), Bálint Attila (Háztető), Bálint Zsigmond (Nagyapóval), és Tordai Ede (Hit, illetve Perspektíva). A színes fotók szekciójában Szathmári Pap Károly-aranyérmet érdemelt Tordai Ede (Várakozásban), ezüstérmet Păunaş Nicoleta (Fantázia), bronzérmet Aelenei Robert (Lufik), plakettet pedig Ionel Onofraş (A fă mestere), Bálint Zsigmond (Távol a világtól), Magdó István (Egyensúly fehéren), Csaba László (Győzelem), Păunaş Nicoleta (A reggel fényei) és Balla Árpád Zoltán (Generációk). Közreműködők A rendezvényen felszólalt Ioan Moldovan, a Familia folyóirat főszerkesztője, és a Művelődésügyi Minisztérium képviseletében Lucian Silaghi, a Bihar Megyei Kulturális Igazgatóság vezetője. A zenei momentumokról Lucian Maliţa hegedűművész gondoskodott, a képeket Gardó Zoltán önkéntes tette a helyükre. Az ingyenes kiállítás január 21-ig tekinthető meg hétköznap 8-19 óra között. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2016. január 29.Erdély tájain – TükröződésekMiként az elmúlt években, az Erdélyi Kárpát-Egyesület – Kolozsvár 1891 fotóklubjának tagjai idén januárban is megünnepelték a Román Fotográfia Napját, január 11-ét. Ez a nap Kolozsvár nagy szülöttje, Szathmáry Pap Károly születésének dátuma, akit a világ első haditudósítójaként tartunk számon. A nagy fotográfus emléke előtt Tükröződések című kiállításunkkal tisztelegtünk. Az ünnepélyes megnyitó, január 12-én, a Központi Egyetemi Könyvtár előcsarnokában 8 fotós – Bozsoki Adrienn, Fazakas Ferenc, Jánky Mária, Jójárt Endre Tibor, Kalló Márta, Korom Mária, Lőrinczi István és Mezei Elemér – 64 képe került az érdeklődés középpontjába. Ezzel a rendezvénnyel a kolozsvári EKE fotósai bekapcsolódtak abba az európai méretű rendezvénysorozatba, amelyet a nagyváradi EuroFotoArt Egyesület vezetője, Tóth István kezdeményezett, és amely Szathmáry Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivál néven több mint 30 kiállítást foglal magába. A kiállítást házigazdaként Kovács Eszter könyvtáros nyitotta meg, aki megemlítette, hogy itt, a „Galleria Laterallia”-ban az ekéseknek ez a tizenegyedik kiállítása. Lőrinczi István a fotóklub részéről Szathmáry Pap Károly munkásságáról beszélt, aki magyar létére a román uralkodóház fotográfusaként vált híressé Carol Pop de Szathmáry néven. KALLÓ MÁRTA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 8.XV. Nemzetközi Fotóművészeti KiállításVasárnap délben ismét nívós fotókiállítás megnyitójára került sor a nagykárolyi Károlyi-kastélyban. Ahogy azt már megszokhattuk, idén is elhozták Nagykárolyba a Magyar Fotóművészek Világszövetségének Nemzetközi Fotóművészeti Kiállítását, sorban a tizenötödiket. A szövetség legutóbbi versenyére szerte a Kárpát-medencéből érkeztek alkotások, ezek közül 45 képet állítottak ki vasárnap, köztük a nagykárolyi fotós, Bikfalvi Zsolt egyik alkotását is. Gaja Dalma magyar népdallal kedveskedett a vasárnap déli kiállításmegnyitón, utána Hágó Attila Nándor, a Vasile Vénig László Fotóklub elnöke, a városi múzeum vezetője ismertette a közönséggel, hogy az esemény része a Szathmáry Pap Károly előtti főhajtás jegyében rendezett emlékrendezvény-sorozatnak. Bikfalvi Zsolt a Magyar Fotóművészek Világszövetségének képviseletében magáról a versenyről szólt pár szót. Mint megtudtuk, három kategóriában lehetett idén is pályázni, mely pályázatra egyébként több száz fotó érkezett be szerte a Kárpát-medencéből. A beérkezett pályamunkák általános (fekete-fehér és színes), természetfotók (fény témakörben) és magyar táncok kategóriában lettek díjazva. A Nagykárolyban két hétig látogatható vándorkiállítás tavaly szeptemberben indult útjára, Nagykároly után pedig többek között Kolozsvár, Marosvásárhely, Szeben és Bukarest ad otthont a tárlatnak. A kiállítás a kastély nyitvatartási ideje szerint látogatható: hétfő kivételével hétköznaponként 9–17 óra között, szombaton 10–14 óra között, vasárnap pedig 10–17 óra között. frissujsag.ro 2016. február 9.Vénig László életművét díjaztákVénig László munkássága előtti főhajtással egybekötött kiállítás megnyitójára került sor az elmúlt hét végén Élesden. A kiállítást a nagyváradi Tavirózsa Fotósklub tagjai szervezték. Szombat délután az élesdi Octavian Goga könyvtár kiállítótermében került sor Vénig László fotóművész emlékkiállításának megnyitójára. A kiállítás szervezője a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) Fotósklub volt, amely idén ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját, ennek a fotósklubnak sok éven keresztül volt tagja Vénig László is. Az esemény fővédnöke pedig az Eurofotó Art Szövetség volt, utóbbi szövetségnek a nagykárolyi Vénig László Fotóklub is tagja. Minden év januárjában az Eurofotó Art Szövetség meghirdeti a Carol Pop de Szathmáry (Szathmáry Pap Károly) Fotóművészeti Fesztivált (ennek az idei rendezvénysorozatához egyébként Nagykárolyban is csatlakoztak, Bikfalvi Zsolt két héttel ezelőtti kiállítása és az elmúlt hétvégén megnyílt MFVSZ-kiállítás is része a fesztivál programjainak). A fesztivál egyik kiemelkedő eseménye volt a Vénig László-emlékkiállítás is, aminek alkalmából életműdíjjal emlékeztek meg Vénig László művészi nagyságáról. Az esemény főhajtással és egyperces néma csenddel vette kezdetét, majd Létai Zoltán, Élesd város alpolgármestere köszöntötte a megjelenteket. Létai nemcsak alpolgármesteri minőségében volt jelen az eseményen, hanem Vénig László régi barátjaként, fotóstársaként is. Létai Zoltán volt a kezdeményezője annak is, hogy ez a kiállítás Élesden kerüljön megrendezésre, ezzel is tisztelegve a régi barát előtt. A hozzászólók sorában ott volt Tóth István is, aki a Tavirózsa Fotóklub és az Eurofotó Art Szövetség elnökeként szép szavakkal emlékezett sok évtizedes barátságukra és Vénig László egyedi fotózási stílusára, amelyet saját bevallása szerint mind a mai napig csodál. Ezután átadta a sorozatszámmal ellátott arany emlékplakettet, az életműdíjat, valamint az ehhez járó oklevelet is Vénig Évának, Laci bácsi özvegyének. Adela Ramona Novicov művészettörténész, a nagyváradi egyetem képviselője beszédében próbálta megtalálni, megfejteni mi is volt Vénig László fotóinak, stílusának titka. Fotóit a kort messze megelőző technikával készítette, de nemcsak ez tette őt különleges fotóművésszé, hanem az alkotásainak mondanivalója is, mondta méltatásában a szakember. A Vénig család nevében ifj. Magdó János köszöntötte a megjelenteket, és megköszönte azt a nem mindennapi rendezvényt, amit szeretett nagyapja emlékére szerveztek. Végezetül, de nem utolsósorban Hágó Attila Nándor, a Vénig László Fotóklub elnöke is szólt a jelenlévőkhöz. Beszédében felidézte azt a kevés időt, amelyet Laci bácsi velük tölthetett. Útmutatásai, tanácsai, amelyekkel elindította a fotóklubot, meghatározták a tagok későbbi céljait, illetve a fotós pályán való haladási irányukat — emelte ki Hágó. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 2016. szeptember 14.Kézdiszentkereszten készült a Csíkszeredai emlékműDarvas-Kozma József, a Csíkszeredai Szent Kereszt egyházközség plébánosa, címzetes esperese kezdeményezésére négy és fél méter magas világháborús emlékművet, obeliszket állítottak a közelmúltban a Millennium-templom és a Szent Kereszt-plébániatemplom között. Csíkszereda új emlékművét az októberi templombúcsú előtt leplezik le. Az obeliszken az Emlékezzetek és harcoljatok azért, amiért életünket áldoztuk! idézet és 104 világháborús hős neve olvasható, ezeket Darvas-Kozma József plébános gyűjtötte össze. Azt kevesen tudják, hogy Bagos Ernő Csíkszeredai építész tervei alapján az emlékmű Kézdiszentkereszten készült Pap Emil kőfaragó műhelyében a Laub-bányából kifejtett sárgás színű homokkőből. A kézdiszentkereszti Pap család több nemzedék óta foglalkozik kőfaragással. A Medgyesen született Pap Károly Olaszországban tanulta a mesterséget, ezért ma is többen Kézdiszentkereszten taliánként emlegetik a kőfaragó Pap családot. Pap Károly és testvére, Viktor Kézdiszentléleken telepedett le, onnan költöztek Kézdiszentkeresztre az 1900-as évek elején. Pap Károly a Kézdivásárhelyi Vigadó építésében is részt vett. Pap Károlynak huszonegy gyermeke született, de csak tizennégyen érték meg a felnőttkort. Egyik fiának, Pap Dezsőnek kilenc utódja született, egyikük Pap Sándor. A Csíkszeredai obeliszk készítője Pap Károly dédunokája, Sándor fia, a negyvenéves Emil, aki beleszületett a kőfaragásba, kicsi korában már elkezdte a mesterség elsajátítását, hetedikes korában édesapja már kisebb feladatokat is rábízott. A Pap dinasztia munkái fellelhetők a környék összes temetőjében, de kőkerítéseket és emlékműveket is készítettek. Pap Emil elmondta: Darvas-Kozma József plébános kereste meg az obeliszk tervezőjével, és kérték fel, hogy vállalja el egy első és második világháborús emlékmű elkészítését. Kezdetben idegenkedett az ötlettől, mert a munka határidőhöz volt kötve, de a második találkozás után igent mondott, azóta is élete nagy kihívásának tekinti. A legnagyobb kőtömb, a legalsó, egy tonnás, a többi darabonként 500 kilós, a teljes obeliszk összsúlya közel hét tonna. Elkészítése több hónapot vett igénybe, a több mint kétezer betű és évszám kézzel történő bevésése jó két hétig tartott. Az írásban László Attila és László István segítette. A kézdiszentkereszti kő a mester véleménye szerint időtálló, hiszen a Laub-bányából kifejtett és a Laub testvérek által készített első világháborús emlékművek is abból készültek és egytől-egyik épek. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 19.Díjazták Kisgyörgy ZoltántNívódíjjal jutalmazta Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék főmunkatársát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A díjazást Nagykárolyban a Károlyi-kastélyban tartották szombat este a szervezet tisztújító közgyűléssel egybekötött szakmai táborának záróakkordjaként. A MÚRE újraválasztotta az elnöki tisztségbe Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát. Sajtóért felelős alelnökké Szűcs Lászlót, az Erdélyi Riport főszerkesztőjét, audiovizuális médiáért felelő alelnökké Gáspár Sándort, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát választották. A Székelyföldi területi megbízott Szucher Ervin, a Krónika munkatársa, partiumi megbízott Sarány Orsolya, az Erdélyi Riport munkatársa, a szórványért felelő igazgatótanácsi tag Forró László, a Bukaresti Rádió szerkesztője. A Becsületbíróság elnöke Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, alelnöke Szekeres Attila, a Háromszék szerkesztője. A sajtónívódíjat Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa kapta. Őt Ambrus Attila laudálta. Kollégánk személyes okokból nem vehetett részt az ünnepi eseményen. Az elektronikus média nívódíjat megosztva a Marosvásárhelyi Rádió két munkatársa kapta: Szép Zoltán, aki az olimpiáról közvetített, és Kádár Zoltán, aki a paralimpiát közvetíti. A román–magyar kapcsolatok ápolásáért járó Pro Amicitia díjat idén Demény Péter kapta. A MÚRE által meghirdetett Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett több mint ezer munka közül többet díjaztak. Sánta István Csaba Sepsiszentgyörgyi szabadúszó fotóriport kategóriában második díjat kapott, Szathmári Pap Károly-emlékpakettet kapott Szekeres Attila, dicséretben részesült Albert Levente, a Háromszék fotósa. A közösen megírt médiamúlt című pályázatra beküldött munkák közül Ferencz Zsolt, a Szabadság napilap munkatársa, audiovizuális média kategóriában Pataky Lehel Zsolt, a Temesvári Rádió munkatársa kapott díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy 2016. szeptember 29.Továbbviszi a dinasztia örökségétCsíkszeredában avatják a Pap Emil készítette obeliszket Lapunk hasábjain több alkalommal írtunk a kézdiszentkereszti Pap családról, amelynek jó pár felmenője kőfaragással foglalkozik. Most annak apropóján kerestük fel Pap Emilt, hogy Csíkszeredában négy és fél méter magas világháborús emlékművet, obeliszket állítottak nemrég a Millennium-templom és a Szent Kereszt-plébániatemplom között. – Elevenítsük fel, a család miként, mikor kezdett foglalkozni kőfaragással? – Családunk több generációja kőfaragással foglalkozott, a gyökereink medgyesiek, dédnagyapám, Pap Károly és testvérei, Pap Viktor és Kálmán ott születtek. Először Szentlélekre kerültek, majd onnan települtek Kézdiszentkeresztre az 1870-es években, ők mind kőfaragók voltak. Dédnagyapám Szentlélekről nősült, Mészáros Teréziát vette feleségül, és átköltöztek Polyánba. Dédnagyapám már magával hozta a mesterséget, azt mondták, talán Olaszországban tanulta, sajnos, mi a családfával csak Medgyesig mentünk vissza, ott kellene még kutakodnunk. Azt viszont már tudjuk, hogy Pap Károly és testvére dolgozott a Kézdivásárhelyi Vigadónál (ez 1902–1903 között épült – szerk. megj.). Nagyapám, Pap Dezső 1911-ben született, és ő is folytatta a mesterséget. Azt mondják (nevet), Károlynak 21 gyereke született, nem mind éltek meg, 6-an vagy 7-en idejekorán meghaltak, ezt nem tudnám pontosan megmondani, a többiek felnőttek. Pap Dezsőnek kilenc gyereke született, nyolcan nőttek fel, többek között az én édesapám. Neki még négy fiútestvére volt, mindenki kőfaragással foglalkozott. De ez jellemző a felmenőkre is, mindenki a kőből élt: volt, aki helyben űzte a mesterséget, mások elkerültek ide-oda, de egytől egyig a kő megmunkálásával foglalkoztak. Apám generációjából egy fiú él, ő fiatal korában, 18-20 évesen Dévára került, és márványfaragással foglalkozott. Most már nyugdíjas, talán most már csak betűzéseket vállal. – Mindezek után térjünk rá önre. Hány évesen fogott először kalapácsot a kezébe? – Negyvenéves vagyok, de nem tudnám felidézni, mikor volt először kőfaragó eszköz a kezemben. Olyan ötödikes, hatodikos lehettem, amikor rám bíztak egy-két munkát, ezek apró és durva dolgok voltak, stokkolás vagy spiccelés. Hétéves voltam, amikor nagyapám elhunyt, így édesapám volt a mesterem. Tudni kell, hogy a kőfaragók nem élnek meg szép kort: a kőpor támadja a tüdőt, de a májnak sem használ. – Milyen munkákat szokott végezni? – Általában síremlékeket vagy kőkerítéseket készítünk. Szerencsére, amíg édesapám élt, elértem azt a szintet, hogy külön tudtam válni, szakmát adott a kezembe. Dolgoztunk ugyan együtt is, de egyedül is megállom a helyem. – Hogyan került kapcsolatba a Csíkszeredaiakkal? – Megkeresett Darvas-Kozma József, a Csíkszeredai Szent Kereszt Egyházközség plébánosa, címzetes esperes úr a tervező mérnök úrral, hogy lenne egy első és második világháborús emlékmű, hozták a tervrajzot, megkérdezték, tudnám-e vállalni. Bevallom, először kicsit idegenkedtem: azt tudtam, hogy meg tudom csinálni, de az már kétséges volt, hogy a határidőt tudom-e tartani. Második alkalommal megbeszéltük a dolgokat, ők ragaszkodtak ehhez a sárgás kőhöz, ami Polyánban van. Azt nem tudom, honnan szereztek rólam tudomást, lehet, az internetről. – Nagyméretű emlékműről van szó, miből állt a munkálat? – Már az is beszédes, hogy több mint kétezer betűt véstünk fel, teljesen kézzel, nem használtunk gravírozót vagy más segédeszközt. Nagy kőtömböket kellett kivágni, vigyázva, hogy ne csonkolódjanak. Obeliszkről van szó, amelynek minden oldala döntött, pontos méretekkel, egy milliméter tévedés sem megengedett. A legnagyobb alkotóeleme 985 kilogramm volt; ez az alsó része, de összben körülbelül hét tonnányi megmunkált anyagról beszélhetünk, ebben nincsenek benne a lépcsők. Csak a betűk bevésése – ami László Attila és István segítségével történt – két hetet vett fel. – Mi történik, ha elvétenek egy betűt? – Most már vannak módszerek, amivel lehet a kivésett részt tömíteni és javítani, de én nem szeretem, az már nem minőség. – Említette, hogy ragaszkodtak a polyáni kőhöz. Mi benne a különleges? – Talán az, hogy időtálló. Ennek is vannak részei, amik porlanak, de általában jó minőségű kőről beszélhetünk. Ott van a polyáni hősök emlékműve, amit még a Laub-testvérek készítettek, és most is olyan, mintha új lenne. Vannak olyan részek, amiket mi golyós kőnek nevezünk, az sokkal keményebb, talán azt géppel lehet vágni, de kézzel lehetetlen megmunkálni, szinte olyan, mint a vas. – Hogyan zajlik egy átlagos munkamenet? – A kőfejtéssel kezdődik, ezt kézi erővel, ékek segítségével végezzük. Utána szintén hasítóékekkel nagyjából méretre darabolunk, utána itthon következik a megmunkálás. Egyelőre csak egy vizes síkvágó segíti a munkámat. – Mit jelentett önnek a Csíkszeredai munka? – Kihívásnak értékelem; amíg a folyamat zajlott, folyamatos stressz alatt voltam. Nagy darabokat kellett megmunkálni, és az összerakás is négy napot vett igénybe, be kellett szintezni az obeliszket. Csíkszereda új emlékművét az októberi templombúcsú előtt leplezik le. Felirata: Emlékezzetek és harcoljatok azért, amiért életünket áldoztuk! Összesen 104 világháborús hős neve olvasható rajta, ezeket Darvas-Kozma József plébános gyűjtötte össze, az emlékművet Bogos Ernő Csíkszeredai építész tervezte. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 17.Magyar Kultúra Napja – rendezvények a bukaresti Balassi Intézet háza tájánKülönböző eseményeket szervez a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet január 17-e és 23-a között, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva. A rendezvények fókuszában a diszpóra áll, ehhez igazodva fotóművészeti performanszt, irodalmi esteket, zenei és filmes programot is tartanak – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. Olyan kultúrateremtő személyekre fókuszálnak, illetve művészeket, irodalmárokat hívnak meg, akik valamilyen formában kötődnek a diaszpóra magyarságához. A naptári év első eseménye idén is Szathmáry Pap Károly fényképész, festőművész, címerfestő, az első fotoriporterek egyikének születésnapjához kapcsolódik a Balassi Intézetnél. Ma, január 17-én, kedden este 7 órától kettős esemény zajlik a Fotóművészet Napjához igazodva, amely egyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat nyitóeseménye is. Alfred Schupler bukaresti operatőr, fotográfus gyűjteményéből régi fényképezőgépeket állítanak ki, és a gépek szerkezetéről készített fotókat mutatják be. A tárlatmegnyitón Radu Igazság képzőművész, fotográfus, animációs rendező, egyetemi tanár vezetésével vakufotó-performansznak lehetnek tanúi a résztvevők: kiderül majd, hogy milyen az egyidőben vakuval fényképező gépek interakciója. A projekt Duschamp ready-made koncepciójából indul ki, és vizualizálja a fényképezőgép pályáját a művészetalkotó, reprodukáló tárgytól a fényképezőgép műalkotás jellegéig. Az esemény a fényképezőgép kettős állapotát hivatott kiemelni, a tárgy és gyakorlati funkciójának különválasztására fektetve a hangsúlyt. A kiállított fotók a fényképezőgép belsejének dinamikáját ábrázolják, a játékot, ahogyan a gép eltávolodik a tárgyaktól és a jelenségektől, hogy megfigyelhető jelenség-tárggyá váljon. Január 18-án, szerdán este 7 órától Égi-földi párbeszédek címmel Szonda Szabolcs költő, műfordító beszélget Dan Lunguval, a kortárs román irodalom egyik legkedveltebb és legsikeresebb írójával. ATyúkok a mennyben (Raiul găinilor) című regény négy hónapig vezette a francia Jacqueline Chambon Kiadó eladási listáját, a Hónap Könyve volt Németországban, több kiadást megért. Szlovénul, olaszul, lengyelül, spanyolul, bolgárul, illetve Szonda Szabolcs fordításában, a Pont Kiadó gondozásában magyarul is olvasható. Január 19-én, csütörtökön délután 6 órától az évtizedeken át Bukarestben élő és alkotó Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő kötetét ismerhetik meg az érdeklődők. A Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar (Névjegykártya. Amelyben a szerző elmeséli, hogyan lett magyarrá) címmel publikált kötetét Andrei Pleşu író, esztéta és művészettörténész mutatja be a szerző jelenlétében. Január 20-án, pénteken este 7-től a bukaresti magyarság egy másik jelentős kulturális személyiségére, Bács Lajos karmesterre, pedagógusra és zeneszerzőre emlékezhet, akinek a munkássága rányomta bélyegét a román zenetörténelem utolsó félévszázadára, kimagasló egyénisége meghatározó módon befolyásolta a bukaresti magyar közösség szellemi életét is. Az emlékkoncert Bács Lajos Adagio című művével indul, majd a Kodály-év felvezetéseként Bács Lajos egyik kedvenc zeneszerzője, Kodály Zoltán műveit játssza Andrei Kivu gordonkaművész és Verona Maier zongoraművész, vendégmeghívottak közreműködésével. Az események helyszíne: Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet székhelye, Bukarest, Gina Patrichi u. 8 szám). Több romániai városban nagy sikernek örvendett tavaly a Balassi Intézet filmtörténeti vetítéssorozata, amelyet azzal a céllal indítottak el Bukarestben, hogy az éppen 120 éves magyar filmművészet kiemelkedő alkotásaira felhívják a figyelmet. A sorozatot idén további erdélyi városokba is elviszik. A Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva, a Híd Kulturális Egyesülettel partnerségben január 20-án és 21-én vetítik az első három filmet a nagyszebeni Habitus Könyvesboltban: Uher Ödön Mire megvénülünk (1916), Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka (1917), Korda Sándor Aranyember (1918) című alkotását nézheti meg a közönség. Január 23-án, hétfőn Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen látható Uher Ödön és Janovics Jenő filmje, és közben folytatódnak a vetítések Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen. Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 1.MAKKAI BÉLA BUKAREST MAGYARSÁGÁRÓL, AZ IDEGENGYŰLÖLŐ KÖZEGRŐL ÉS A REGÁTI KENYÉRRŐLMUNKÁS BARMOK Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik. – Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben? – A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni. – De zömük mégsem értelmiségi volt… – Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának. – Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak? – Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe. – Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak? – Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról – A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról? – Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat. – Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben… – A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének. – Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése? – A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek. – És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete… – A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni. – Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben. – Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük. – A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit? – Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás. Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
